Szükséges-e a nyelvtudás a művészvilágban? 

Mér' forte?

Tudjuk, van az a szakállas, még a GPS előtti időkből származó vicc, amikor a külföldi autós megáll az Alföld egy elhagyatott zugában. Megörülve a lapátjukra támaszkodva szorgoskodó munkásoknak, megpróbál útbaigazítást kérni tőlük. Előbb angolul, majd miután ezzel nem boldogul, megpróbálkozik németül, spanyolul, franciául és olaszul is. Egyikre sincs reakció a fejcsóválástól és a bárgyú mosolyoktól eltekintve. A hitehagyott úrvezető egy lemondó intéssel elköszön a megmentőinek vélt csapattól, visszaül gépjárművébe s tovahajt. Kisvártatva a brigád esze szólal meg először, levonva a konzekvenciát: - Látjátok... fölösleges időpocséklás külföldi nyelvet tanulni. Ez a fószer is tudott vagy ötöt, oszt mire ment vele!

via GIPHY

Valószínűleg ezzel a téves gondolattal azonosult zenekarunk valamikori koncertmestere is, minek folytán megszülethetett az itt közölt kis történet:

Német vendégkarmesterrel dolgozott a társulat. Készülvén az előadásra, éppen a hegedűszóló megformálása volt napirenden. A dirigens kérése az volt, hogy hősünk játssza azt bátrabban, hangosabban.

- Mehr forte! - hangzott az instrukció. Vagyis: Több fortét kérek. Ennek ellenére a következő eljátszásnál a szóló még halkabb lett...

-  Mehr forte! - hangzott el ismét. Ekkor enyhe grimasszal, de még halkabban hegedülte.

- Mehr forte!!! - csattant föl most már vörösödve, a halántékán kidagadó erekkel a karnagy.

Szólistánk levette válláról hangszerét. Dühösen a térdére támasztotta. Előre hajolva, sértődötten fortyant fel:

- Mér' forte, mér' forte, ugyan mér' drága uram! Azér' mer' az van odaírva a kottába! Azér'!!!